Kis szurkolói lélektan...

Korábbi bejegyzésemben már kicsit boncolgattam, hogy mit várna el a szurkoló a klubtól, illetve azt, hogy a csapattól mit várnánk el, ezerszer is elmondtuk. Nos, azt hiszem, úgy fair, ha megnézzük, mennyit is tesz hozzá a mezei szurkoló a KBSC eredményeihez.

Kezdjük egy kicsit távolabbról! Azt hiszem, nincs ember az országban, aki vitatkozna a felvetéssel, hogy a magyar futball évtizedek óta hatalmas válságban van. Ma már az örök optimisták is kezdenek belenyugodni, hogy - hacsak nem emelik fel a résztvevők számát egy-egy világversenyre mondjuk 50-60 csapatra - nem mostanában fogjuk válogatottunkat vb-n, eb-n szerepelni látni. Klubcsapatainknak semmi esélye az elitbe kerülni, néha kifut egy-egy eredmény a nagy számok törvénye alapján (a Fradi és a Loki BL-csoportszereplése, a Vidi mostani EL-szereplése), de az igazán komoly csapatokkal csak a különböző menedzser-programokban vehetjük fel a versenyt, ha jól irányítjuk örökbefogadott csapatunkat. Az, hogy a szánalmas nem éppen közönségcsalogató játék nem vonz sok nézőt, nem meglepetés. Ha a hentesnél egymás után több alkalommal is büdös húst sóz rám az eladó, megnézheti, mikor megyek többet. Ha egy koncerten az előadó végig hamisan nyivákol, be nem teszem a lábam többé a koncertjére. A futball kicsit más. Tudjátok: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk...

Pedig ki kell mondani: ez a hús büdös, ez a hang hamis, ez a narancs nem is narancs, hanem egyenesen citrom. Az, hogy még ennyien is kilátogatnak egy-egy meccsre (legyen az válogatott, első osztályú, vagy éppen Vegyész-meccs) a birkatürelemről árulkodik. A türelemről, emellett még sok egyébről: van aki azért jön ki, hogy egy stresszes hét után kiordítsa magából a feszkót, van, aki azért, hogy leszakadhasson kicsit az asszonyról, de úgy gondolom, a játék szépségéért egyre kevesebben.

A magyar társadalomra (de egyébként úgy en bloc a fejlett világra) amúgy is egyre inkább jellemző az elidegenedés. Lassan leépülőben vannak a klasszikus csoportformák (családi kapcsolatok helyett önként vállalt, vagy kényszerű szingli-lét, a baráti kapcsolatok kiüresedése), letűnőben van az összetartozás-érzés, a csoporttudat, és az élmény, ami komoly csoportösszetartó erő lehet. Ha ránézünk a tipikus magyar állampolgárra: kimelózza magát, otthon leül a tévé elé, megiszik pár sört, hogy felejtsen, közben megnézi csapata meccsét, és halálra dühöngi magát, pluszban megígéri, hogy: "én ezeket soha az életben többé..."

Nos, valahogy így jön el az emberek többsége egy Vegyész-meccsről is. Nem ebben az idényben. Hosszú évek óta. Nagyon sajnálom azokat a fiatalabb szurkolókat, akik nem láthatták az igazi sikereket kék-sárga mezben, a két osztályozós csapatunkat (1982-ben 12.000 néző Kazincbarcikán...), a kupa-elődöntőbe jutott hősöket. Persze minden relatív. A kazai/múcsonyi vegyes-felvágotthoz képest ez a mai csapat a Barcelona.

A szurkolók belefásultak az évek során az eredménytelenségbe, és a szürkeségbe, ez az igazság. Amikor volt kinek, volt minek szurkolni, sokkal többen jártak ki, és a szurkolótábor is sokkal "vastagabb", hangosabb volt. Aztán divat lett, hogy jó nekünk a középmezőny, feljutni nem akarunk (nincs pénz), kiesni meg szinte akkor sem tudunk, ha magunk kínáljuk fel tálcán a bentmaradást a mögöttünk lévőknek ("a balmazi csoda..."). Ha hülyének nézik a szurkolót, és sok éven keresztül, a szurkoló bemutat. Első lépésben nem duzzasztja a szurkolótábor hangját, második lépésben szidja, akit ér (tulajdonos, városvezetés, edző, játékosok, vécésnéni), harmadik lépésben otthon kibont egy sört, és megnézi a Barca soros meccsét. Az egyetlen egységbe forrasztó erő mostanában, ha valaki/valakik ellen kell egységbe forrni. Remek példa volt erre például a putnoki meccs, aki ott volt, tudja, hogy jóval többen és vehemensebben szurkoltak barcikaiak Putnokon, mint az a hazai meccseken szokás.

Pedig jó dolog a szurkolás. Magasba emelni a zászlót, góloknál megcsókolni a címert, meccs után lepacsizni a hősökkel, aztán hang nélkül könyörögni a pincérlánynak egy üveg sörért a kiszáradt torokra. De a barcikai labdarúgás jelenleg olyan állapotban van, hogy a szurkoló már csak nem is dühöng. Lemondó sóhajjal hazaindul, közben azt mormolja: "soha többé..."! Két hét múlva aztán görcs a gyomorban, szotyi a zsebben, remény a szívben... És ha nem is ordítja, de a szívében örökké ott marad: Hajrá Barcika!