Amikor szépen-lassan elfogynak a szavak...

Nos, ha a kupameccset is beleszámítjuk, megvan zsinórban a harmadik vereség is. De ha csak a bajnokikat nézzük, akkor is azt látjuk, hogy 6 meccs után már harmadszor hagytuk el vesztesen a pályát, és ez meglehetősen csúfondáros. A Cigánd idei teljesítményét nézve, talán ott még bele is fért egy pofon, meg lehetett magyarázni mindenfélével: nem állt még össze a védekezés, idény eleji forma, szerencsénk sem volt, de a Hatvan elleni headshot és főként ez – teljességgel megmagyarázhatatlan.

Nem vagyok könnyű helyzetben, mert ez volt az első bajnoki, amit nem „élvezhettem végig” a saját szememmel, így aztán egy olyan filmet kellene elmesélnem, amit nem is láttam, meg aztán nehéz bármit is mondani egy ilyen övön aluli ütés után. Ennek a Jászberénynek a Várda 7-et rúgott! Hetet! Mi meg odamentünk toronymagas esélyeseként a meccsnek, erre térdre borulunk az újonc előtt.

Hajlandó vagyok elhinni, hogy felbillent a pálya a mérkőzés egészében, a hazaiak csak kétszer merészkedtek ki a térfelükről, és találtak két gólt, amivel eldöntötték a találkozót. Meg lehet győzni, hogy szebbnél-szebb támadásokat vezettünk, csak hát – a helyzeteket nem sikerült értékesíteni. Ha egy szemtanú azt mondaná, hogy a játék képe alapján egyértelműen fordított eredmény született, azt is bekajálnám. De – hogy egy klasszikust idézzek – NEM ÉRDEKEL!

Magyarázza el nekem valaki, hogy egy ilyen rutinos védelem, hogy képes olyan elemi hibákat elkövetni, amiket meccsről-meccsre látunk. Hogy képesek egy 10 emberrel játszó újonctól is gólt kapni? Hogy van az, hogy Dobos például, aki szárnyalt a Tárkányban lejátszott pár meccsén, volt csapata ellen még a mezőny legjobbja volt, azóta viszont – kis túlzással – még egy egyeneset sem rúgott a labdába? Bene a felkészülésiken rúgta a gólokat, most szélsőt játszatunk vele, Montvai meccsek óta „be van oltva” góllövés ellen.

És egyáltalán: akar ez a csapat bajnoki címet szerezni? Vagy már lemondtak róla? Mert akkor tessék szólni, mi sem spannoljuk magunkat, nagy levegőt véve megpróbáljuk lenyelni, hogy jövőre sem lesz NB 2-es csapata a városnak.

A „majdnem”, a „ha”, a „hajszál híján” nem játszanak a sportban. Itt az eredményjelző az egyetlen tényező, ami objektívan mutatja a teljesítményt. Lehetünk mi a szerencsétlen vesztes, de csupán a szerencsétlenségre fogni az eredménytelenséget hosszú távon nem lehet. Lehet, hogy időnként bezavar a szél, egy sérüléshullám, egy lökött játékvezető, de ezek csupán üres magyarázkodások, mert van olyan keretünk, amelynek mindezen hátráltató tényezőket le kellene küzdenie.

Őszintén szólva, azért vártam ettől a meccstől nagyon sokat, mert akár még azt is el tudtam képzelni, hogy az előző meccseken kicsit „az edző ellen” is játszottunk. Ne legyünk álszentek, előfordul az ilyesmi futballpályákon – itthon meg pláne – hogy a rutinosabb játékosok a kemény edzéseket, a dorgálást alibi játékkal honorálják, aztán jobb híján – mivel egy keretnyi labdarúgót nem lehet elküldeni – megy a vezetőedző. (Azért félreértés ne essék – Koleszár mesternek volt annyi hibája, amiket mi is leírtunk, hogy azokat nehéz lenne ezzel kimagyarázni.) Nos, belátom, hogy ez a teória megdőlt, hiszen ezek a fiúk a bajszos mester hiányában sem tanultak meg futballozni. Illetve tudnak (tudtak) ők, de valami nagyon hiányzik.

Gondolom, a szív. Fogalmam sincs, hány játékos olvassa el ezeket a sorokat – illetve a kommenteket - hétről-hétre, hogy mit gondolok, mit gondolunk aznapi teljesítményükről. Tudom, hogy vannak a keretből, akik igen, fájó, hogy általában nem őket illetik a negatív sorok. Hajlok rá, hogy többnyire azonban pont beleszarnak a játékosok, hogy mit gondol róluk a barcikai közönség. Ne értsük félre egymást, nem kell nekik mindenféle blogocskák szösszeneteit elolvasni, akiknek igazán szól, azok elolvassák. De rossz hírem van: a nagyobb baj, hogy ez a „beleszarás” a pályáról is „lejön”.

Évek óta küzdünk azzal a traumával, hogy csapat és közönsége egyszerűen nem tud egymásra találni. Nem titkolt célom volt a blog elindításával, hogy a két sarokban helyet foglaló feleket kicsit egy asztalhoz ültessem, ha emlékeztek, az elején még viszonylag nagy számban lehetett olvasni interjúkat KBSC-játékosokkal is. Hogy ez a sorozat megszakadt, nem annak köszönhető, hogy nem kerestük őket, egyszer csak testületileg elkezdtek nem válaszolni, büntetve ezzel a szurkolóikat. Nem engem, a szurkolókat. Ha már új idény, most is bepróbálkoztunk, hiszen a keret szinte egy az egyben kicserélődött, de a helyzet nem változott. Jobb híján így hétről-hétre az ellenfelek várakozásait közlöm…

Bocsánat a kis E/1-es mellékzöngéért, csak azért hozakodtam elő vele, mert szerintem ez is egy adalék arra nézvést, hogy milyen morál uralkodik a csapatnál (nem győzöm kihangsúlyozni, hogy tisztelet a kivételnek). Nem vagyok edző, nincsen semmiféle licenszem, nem is vágyom rá. Tudom azt is, hogy a szurkolók néha elborzasztó hangnemben szidnak edzőt-játékost, fel is hívtuk már rá többször a figyelmet, hogy tegyünk ezen hangok ellen, mert nem lesz jó vége. Mindezek ellenére mondom, hogy egy játékos a pályán fogja be a száját. Tudom, emberek, elpattan az a bizonyos húr, de ha meccs közben máshová figyel, akkor mi lesz az ellenféllel? Mit adnak ők, mit adtok Ti, kedves játékosok nekünk, szurkolóknak, amiért hálásnak kéne lennünk? Annyiszor megfogalmaztuk már, hogy ez a játék nem l’art pour l’art-elven működik, nem önmagáért való, hanem nézőknek szól. Habár sosem szidom minősíthetetlen hangon egyik játékosunkat sem a lelátóról, de őszintén, szívből tapsolni sem tudtam még ebben az idényben a csapatnak, talán csak a REAC elleni meccs után (megjegyzem: akkor sem vonult ki a csapat a meccs után a nézőihez, megköszönni a buzdítást).

Ahogy említettem, a blog indításának egyik fő mozgatórugója az volt, hogy megpróbáljuk közelebb hozni a szurkolókhoz a játékosokat. Nos, be kell látni, ez a kísérlet kudarcba fulladt. Hovatovább, hétről-hétre kevesebb barcikai gondolja úgy, hogy kilátogat a Petébe, arra már nem is merek gondolni, hogy azok száma is növekszik, akik úgy gondolják, hogy nem érdemes ennek a csapatnak szurkolni. Erős a gyanúm, hogy ezeket a sorokat is egyre kevesebben olvassák, pont ezen okok miatt. Elgondolkodom a folytatáson…