Egy újabb nagyképű és pökhendi írás...

2014.10.24 13:56

A Honvéd fiataljai pillanatnyilag a hetedik helyet foglalják el a táblázaton, 5-ször győztek 4-szer legyőzettek, pontokon még nem osztozkodtak. Gólkülönbség tekintetében a negyedik helyen tanyáznak, ami azt jelzi, hogy ha beindulnak, bizony képesek jó nagy sallereket kiosztani az arra járóknak. Nézzük csak:

Salgótarján – Honvéd-MFA 1-2 (gól: Ikenne-King, Bobál)

Honvéd-MFA – Kisvárda 0-1

Tiszaújváros - Honvéd-MFA 1-5 (gól: Bobál 2, Szabados, Karacs, Czár)

Honvéd-MFA – Putnok 0-1

Cigánd - Honvéd-MFA 4-3 (gól: Bobál, Dékány, Sipos öngól)

Honvéd-MFA – Gyöngyös 2-0 (gól: Dékány, Gazdag)

Felsőtárkány - Honvéd-MFA 0-4 (gól: Bobál 2, Czár, Prosser)

Honvéd-MFA – Veresegyház 8-0 (gól: Prosser 2, Bobál 3, Holender, Bende-Bende, Sundas)

Honvéd-MFA – Hatvan 0-2.

Gyakorlatilag a kispestiek minden nehéz meccsükön túlvannak, már csak a barcikai vizit hiányzik a sorból.

Nézzük lőlapjukat:

Lőtt:

1.-15. perc: 1

16.-30. perc: 7

31.-45. perc: 5

46.-60. perc: 0

61.-75. perc: 5

76.-90. perc: 6  

 

Kapott:

1.-15. perc: 1

16.-30. perc: 0

31.-45. perc: 3

46.-60. perc: 1

61.-75. perc: 1

76.-90. perc: 4.

Az adatsorból úgy tűnik, hogy az első percek tapogatózása után a második negyedórát nagyon megnyomják a honvédosok, hiszen brutális mennyiségű gólt szereztek ebben a periódusban, miközben egyet sem kaptak. Viszont az is „kiolvasható”, hogy a meccsek hajráját szeretik újra felpörgetni, hiszen számolatlanul rúgták a gólokat ebben a periódusban, igaz, kaptak is jócskán.

Az előző idényben a Honvéd második csapata az NB 3. Közép csoportjában küzdött és a harmadik helyet szerezte meg. A szezonban pályára lépők közül nem kevesebb, mint 14-en távoztak: Czuczi és Lőrinczy (Békéscsaba), Kozma és Kovács (Siófok), Novák (Veresegyház), Polyák (Kecskemét) és Remes (Universitat Craiova) végleg távozott Kispestről, míg Botka (Kecskemét), Csemer (Gyirmót), Csábi és Bobál Dávid (Sopron), Daru (Siófok), Szemerédi (Paks) és Vernes (Central Coast Mariners) kölcsönbe ment.

Nyilván a tarcsicsapatok keretei nem tekinthetőek annyira állandónak, mint a többieké, mind „fentről”, mind „lentről” vannak átmozgások, de az biztos, hogy az eddig a harmadosztályban pályára lépettek közül hat új arccal „találkozhattunk”. A kapus Horváth András Hatvanból szerződött Kispestre, Czár Sopronból tért vissza a kölcsön után, Karacs Debrecenből, Fejes Gyirmótról. A másik két arc a Milánból és a Parmából érkezett, de ne fossatok be, csupán a 20 éves Ihrig-Farkasról (Parma) és a 19 éves elefántcsontparti Bende-Bendéről van szó, nem Cassano-ról és Matri-ról.

Két hét leforgása alatt tehát a második tarcsival is megküzdünk, és tényleg nagyon jó lenne itthon tartani a három pontot. Ami nem lesz egyszerű, mert ránézésre ez a Honvéd-tartalék lényegesen masszívabbnak tűnik a debreceni fakótól, és hát, ugye, őket sem sikerült térdre kényszerítenünk. Kíváncsi leszek, látszik-e valami változás a csapaton, mert Gálhidi mester immáron három hete van már a srácokkal, lassan valaminek illene kitüremkednie. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a szokásos (és ásításra késztető) 4-5-1-el állunk fel, amit majd utólag elnevezünk 4-2-1-3-nak, hogy divatosak legyünk (de ugyanaz az egycsatáros felállás az okosság).

Őszintén szólva kicsit elgondolkodtam „Vasutas” „barátunk” hozzászólásán, ami az előző beharangozóhoz érkezett, aki lemaradt volna: „Nagyképű, pökhendi írás. Ezért vagytok ott ahol vagytok…” Túl azon, hogy jómagam semmiféle nagyképűséget nem véltem felfedezni az írásban, csupán némi cinizmust és iróniát, kezdem sejteni, hogy mire gondolhatott a fórumozó (akit kevésbé gondolok debreceninek, mint inkább…esetleg…mondjuk…putnokinak).

1977-ben jutottunk fel először a magyar labdarúgás másodosztályába, és azóta ritkaságszámba ment, hogyha nem az NB 2-nek ugrottunk neki idénykezdetkor. Zsinórban nyolc évnyi másodosztályú szereplés után kényszerültünk újra megízlelni az NB 3. légkörét. A csoportunkban nincs még egy olyan eredményes klub, mint a miénk. Úgy érzem, a múltunkból fakadó büszkeségre gondol az, aki pökhendiségről beszél. Nekünk a másodosztály a természetes, és nem nagyon vagyunk hajlandóak elhinni, hogy évről-évre a harmadik vonalban kapunk rajtszámot, még annak ellenére sem, hogy a realitások bizony azt mutatják, hogy a feljutás (nem csak ebben a szezonban) maga lenne a csoda. Hogy miért? Most komolyan a Kisvárdával szemben akarunk (akartunk) feljutni? Ahol a 2500 férőhelyes, fedett nézőteres, fűtött talajú és villanyvilágítással ellátott létesítményük felhúzására 920 millió forintot biztosít a kormány, és a beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűvé minősítik? Egy futballstadiont, érted? A Te és az én adómból. Kisvárdára.

Na most, ha tudjuk, hogy a kisvárdai illetőségű Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszterként tengeti mindennapjait, ebben semmi meglepőt nem találunk, ahogy abban sem, hogy a várdai egyesület nem tartozik a legszegényebbek közé a csoportban. Mielőtt valaki még letorkolna, hogy „nem ezen múlik”, megjegyzem: igen, nem csak ezen. Mert meg lehet nézni a teljesen érthetetlenül szárnyaló Putnokot! Igaz, veszítettek a Várda otthonában, ahogy várható volt, de azóta is diadalmasan menetelnek, győznek Cigándon, legyalulják azokat, akiket mi egy sovány góllal verünk meg, ésatöbbi. Hogy a „putnoki csodának” milyen összetevői vannak, arról csak halvány sejtéseink lehetnek, de biztos vagyok benne, hogy a játékosaik szívének nagy szerepe van benne. Az akarat és a sikerélmény kombó együtt határtalan önbizalmat adhat, ennek az ékes példáját láthatjuk a gömörieknél. És ennek inverzét nálunk…

Biztos vagyok benne, hogy az előző szezonban lett volna a legkönnyebb feljutni. Az egyetlen potenciális ellenfél a Debrecenből felturbózott Létavértes volt, de könnyűnek találtattunk. Most itt van nekünk a Dáriusz kincsét maga mögött tudó Kisvárda, jövőre jöhet a Balmaz, amely csapat stadionjának fejlesztésére csekélyke 400 milliót szán a kormány. Mi meg itt vagyunk Narancsországban egy rakás szegfűvel, és meg akarjuk nyerni a bajnokságot. Jó vicc…

Mondom: senki ne gondolja, hogy azt állítom: csupán a lóvé elég ahhoz, hogy valaki bajnokságot nyerjen. De mindennek ez az alapja. Ok, hogy most mi is elköltöttünk (elherdáltunk?) egy csomó pénzt, hogy megerősítsük a csapatot, de vannak ebből a szempontból komolyabb vetélytársaink. Ez a bajnokság számunkra meg már Cigándon eldőlt. Akkor nem gondoltam, hogy így alakul, de most már a napnál is világosabb. Már az első meccsen kudarcot éltünk át, és azóta nem találunk ki a gödörből. Edzőt cseréltünk, próbálunk evickélni, de egyszerűen nem megy. Mintha a magyar válogatottat látnám.

Ha már a válogatott: nem kellene nekünk is magunkba szállni, és elfogadni az egészet úgy, ahogy van? Hogy egy országos érdeklődésre csak a legritkább esetben számot tartó város harmadosztályú klubjának szurkolunk? Nem kellene újra a játék szeretete miatt kijárni, és nem erőltetni az eredménykényszert? Mert szerintem ezt a „nagyképűséget” kérik számon rajtunk (rajtam?) a riválisok szurkolói, hogy igazából esély nélkül szeretnénk elérni az elérhetetlent. Mint a Gyalog galopp fekete lovagja, aki hősnek indul, de miután megalázzák, kiegyezne a döntetlenben.

Szóval akkor mi legyen? Fogadjunk el mindent úgy, ahogy van? Vagy legyünk „nagyképűek”, „pökhendiek”? Én azt mondom, találjuk meg az arany középutat. Erre az idényre mindenképpen. Mindannyian tudjuk (vezető, edző, játékos, szurkoló), hogy ez a szezon elúszott, a Várda akkor fog botlani (pláne többször), ha majd a barcikai unikornis indul a lovin, úgyhogy nyugodjon le mindenki a picsába! Drukkolni viszont kell, sőt, kötelező! És ki kell jönni a Petébe, még akkor is, ha semmi jóra nem számítasz! Aki igazi szurkoló, úgysem hagyja magára a csapatot!

Hajrá Barcika!