Kis barcikai oknyomozás I.
Mielőtt a bejegyzés konkrét témájára "rámennénk", emlékezzünk meg László úr azon kijelentéséről, hogy a mai nap mond A-t, vagy B-t, azaz (talán) ma kiderül, hogy továbbra is hajlandó befektetni a barcikai fociba, vagy pedig veszi a kalapját, és agyő. Nos, van egy olyan érzésem, hogy ma sem lesz semmi a bejelentésből, pedig égetően szükség lenne arra, hogy végre biztosat tudjunk, legalábbis ebben a kérdésben. Jelenleg ott tartunk, hogy van pár (kb. 10) "felnőtt korú" játékosunk és az utánpótlás, belőlük kellene valahogy egy gerincet csinálni, na de kinek? Kiprich odébbtolta a bringát, vezetőedző sehol, jobb híján a városvezetés tárgyal a megmaradt játékosokkal, szóval, az ősrobbanás után keletkezett káosz makulátlan rendnek tűnik a KBSC-ben jelenleg uralkodó állapotok mellett.
Sokféle verzió létezik, sok múlik azon, legalább meglesz-e az alap ahhoz, hogy vállalni tudjuk a harmadosztályt, ehhez jó lenne az eddigi tulajdonos tőkéje is. Ha marad, az még nem zárja ki, hogy esetleg más befektető is színre léphet, én a magam részéről elhessegetném a Wanhua-val kapcsolatos ötletelést, valahogy életszerűtlennek gondolom, hogy a kínaiak (akiknek egyébként sem megy olyan jól a szekér, mint tervezték) pont egy NB 3-mas csapatban látnának fantáziát, és lelkesen tolnák bele a milliókat a kazincbarcikai labdarúgásba. Jöhet még a Kőrösi-féle Sajóvölgye a Puebla-val karöltve, ez viszont csak abban az esetben elképzelhető, ha László távozik, hiszen két nevezett úriember finoman szólva sem eszik egymás tenyeréből. Ha jön Kőrösi, kérdés még, hogy tud-e társat találni a projekthez, nem hinném, hogy elegendő eszközzel bír a teljes jövő évi költségvetéshez.
Persze lehet, hogy a színfalak mögött olyasfajta tárgyalások zajlanak, aminek eredményeképpen az Audi és a Mercedes egymást löködve verseng a KBSC szponzorációjáért, és jövőre pontveszteség nélkül, 200 rúgott góllal, a Magyar Kupát megnyerve előselejtezőt játszunk az EL-ben a moldáv kupagyőztessel. Meg az is lehet, hogy a megyében indulunk, és jópár évig még csak esélyünk sem lesz arra, hogy normális és eredményes csapatot lássunk Barcikán. A probléma pont ez a bizonytalanság, és hogy újra eljátsszuk (ha már van olyan kifejezés, hogy "magyarosan") amolyan "barcikaiasan", amit mindig szoktunk: előnyt adunk leendő ellenfeleinknek, és mire odakerülne a sor, épkézláb játékos nem lesz az átigazolási piacon.
Szóval: ma lesz bejelentés (vagy nem), holnap már (talán) tisztábban látunk (vagy sem).
Érdemes azért fél szemmel visszanézni a tavaszi szezonunkra is, ha másért nem, okulásért: na ezt így soha többet!
Ugye, úgy kezdődött a dolog, hogy még ősszel, a 14. fordulóban itthon legyőztük a DEAC-ot, majd a 15.-ben idegenben a Honvédot, tehát két győzelemmel a hátunk mögött vártuk a tavaszi folytatást. Aztán télen a csapat "egzotikusabb felének" nagy része ki lett ebrudalva, helyette jöttek komoly(nak tűnő) igazolások, de nézzük sorjában. Távozott Varsányi, Czégel, Luiz, Renan, George, Husanik, Ngalle és Fabio, érkezett Póser, Halgas, Bogáti, Kiprich, Vólent, David, Nagy, Jeremiás és Horváth Szabolcs. Megmondom őszintén, nevek alapján azt hittem, amit a játékosok úton-útfélen hangoztattak: csont nélkül bent maradunk, azaz meglesz az 1.-5. hely valamelyike. Különösebben nagy csodát nem kellett volna véghezvinni, elég lett volna a hazai meccseket hozni, a tarcsikat elintézni (ez még ősszel is ment), egy-két idegenbeli győzelmet aratni gyengébb ellenfelek ellen (pl.: Cegléd), és ha lehet, idegenben egy-két bravúrpontot is begyűjteni.
Jól is indultak a dolgok, a Vác már ki sem mert állni ellenünk, zsákban a 3 pont, a Putnokot helyenként tetszetős játékkal oktattuk le, majd - mivel Cegléden a mostoha időjárási körülmények miatt nem tudtunk pályára lépni - a Fradi tartalékjait is meglehetős magabiztossággal múltuk felül. Sokan sokfélét állítanak, többen állítják, hogy a Szolnok elleni meccsen (vagy meccs után) tört el valami a csapatnál, sokan a Kövesd elleni meccsre esküsznek ilyen szempontból, én amondó vagyok, hogy nem hirdetnék "győztest", ez a két meccs kellett ahhoz, hogy elinduljunk a lejtőn. Március 31-én, Kövesden úgy léptünk pályára, hogy a Véber-csapat sem a győztesekre jellemző magabiztossággal készült ellenünk, aztán sikerült már rögtön az elején (a mai napig meggyőződésem, hogy legalább 1 méteres lesen volt Dobos) gólt kapnunk. Habár a gól megfogta kicsit a csapatot, de viszonylag gyorsan túltettük magunkat rajta, és aki ott volt, megerősíthet abban, hogy nem voltunk rosszabbak a matyóktól, sőt... De minden összejött, ahogy az végig kísért minket egész szezonban: Jeremiás kihagyott egy büntetőt, Komlósit kiszórták fegyelmezetlensége miatt, az ősszel nálunk nem sokat mutató George pedig bemákolta a győztest gólt. Igaz, hogy a kövesdi védők már a seggükön vették a levegőt, igaz, hogy David olyan hülyét csinált védőjéből, hogy az csupán szemmel tudta verni nagy kedvvel futballozó spanyolunkat, de a futball márcsak ilyen igazságtalan: vesztettünk.
Komlósi eltiltása miatt a Szolnok elleni "hazain" (ugye, a meccset a múcsonyi műfüvesen játszották) a Kiprich-Fótyik páros játszott belső védőben, így Privigyei csapatba került, sokáig minden szép és jó is volt, de végül maradt az 1 pont (habár már 2-0-ra is vezettünk), és a mélységes csalódottság. Szabó Ádám idő előtt meglátogathatta a zuhanyzót (Póser rögtön kapott góllal kezdett), ráadásul 4 meccses eltiltást kapott, de mindent egybevetve megérdemelték a szolnokiak az egyenlítést, mert a második félidőben egyértelműen jobbak voltak, mondom ezt annak ellenére is, hogy a Tisza-partiakkal a partjelző hölgy szemmel láthatóan mélységesen szimpatizált.
Szóval: két meccs, 4 kapott gól, két kiállítás, egy kihagyott büntető, ráadásul két stabil kezdő került az eltiltás sorsára. De nem ez volt a lényeg. Ott ment el a szolnoki meccs, ahol aztán majd' mindegyik: a középpályán. Fehér és Kovács csak nyomozta a labdát a második félidőben, visszaálltunk, mintha elment volna a kedvünk a futballtól, és ezt a taktikus és rutinos szolnokiak meg is büntették. Hogy ki kérte ezt a játékosoktól? Sosem fog kiderülni. Kiprich szerint nem ő, lehet, a véletlen műve volt, lehet, a játékosok maguk döntöttek így, nem tudom. Mindenesetre az az ötletes, improvizatív játék, amit a Putnok és a Fradi ellen (de még a Kövesd ellen is a második felesben) bemutattunk, örökre eltűnt. Azt csináltuk, amihez nem volt elég jó a keret, és ami nem is volt benne az addigi játékunkban: védekeztünk. Hiszem, hogy hátul végig megvoltunk, annak ellenére is, hogy tavasszal annyi gólt kaptunk, hogy az egész szezonra elegendő lett volna. Persze, voltak gólok, amikről a védők tehettek, időnként Komlósi és Fótyik is vétett olyan buta hibákat, amikről nem beszélnek majd büszkén unokáiknak, nem beszélve a szélső védekezésről, de ez benne van a játékban. De az, hogy számtalanszor kerültek olyan helyzetbe, hogy több támadó vezethette rájuk a labdát, vagy hogy folyamatosan presszingelték őket, a középpálya hibája főként.
A hadrend (gyakorlatilag végig) a 4-4-2 volt, amelyben a 4, egy vonalban felálló védő előtt 2 középpályás szűr, kettő a széleken fut fel a támadásokkal, és próbálja meg feltartani az ellenfél futóit, két csatár pedig igyekszik minél többször bevenni az ellenfelek hálóját. Véleményem szerint ez a taktika ezzel a fajta csapatösszeállítással nem működhetett. Hogy miért? Mert nem volt olyan játékos, aki labdaszerzés után eredményesen tudta volna indítani a támadásokat, nem volt irányítónk (ma divatos kifejezéssel: playmaker), aki a csapat esze lett volna, és irányította volna az eseményeket. Ngalle-t elengedtük, akár ő is képes lett volna erre a feladatra, de Jeremiás is okosabb futballista annál, mint amilyen pozícióban szerepeltettük (meg amit egész tavasszal mutatott). A (szerintem) üdvözítő megoldást azonban egy korábbi posztban már leírtam: Davidnak kellett volna betöltenie ezt a szerepkört, és ki kellett volna próbálni a 3-5-2-t. Ebben a felállásban (feltéve, hogy mindenki egészséges, és senki nem eltiltott) az ideális csapat ez lehetett volna: Szabó - Kiprich, Komlósi, Fótyik - Nagy, Fehér, Kovács, Tátrai - David - Vólent, Salvador. A három hátvédről le tudta volna venni a többletterhet a Fehér-Kovács páros, ráadásul nem lett volna rajtuk a támadások irányításának többlet-feladata, David leoszthatta volna a labdát akár a két futónak, akár a két támadónak. Persze, volt egy meccs (most nem ugrik be, melyik), ahol az edző lenyilatkozta, hogy: na, itt van nektek a 3 csatár (aztán mindössze annyi történt, hogy David a bal szélen játszott az ék szerepkör helyett), de senki nem ezt kérte. Attól, hogy 11 csatárt állítunk a csapatba, még nem borulhat fel a hadrend, a pálya minden részére kell ember. A 3-5-2-vel nagyobb súlyt helyeztünk volna a pályára azon a ponton, ahol a leggyengébbek voltunk, ha megfelelően tolódnak a játékosok, akkor a védekezés sem csorbult volna a mínusz egy emberrel, de hát, ki lett volna, aki megtanítja ezt a csapatot erre a taktikai variációra? Mert a mester állítólag annyira szerette az edzéseket, mint csecsemő a spenótot: a háta közepére sem kívánta. Enélkül viszont nem megy.
A konklúzió: a pálya középső harmadát átadtuk az ellenfeleknek, ez pedig törvényszerűen vezetett a bukáshoz, mert a csatároknak nem adtunk kellő támogatást, a védelmet pedig nehéz helyzetbe hoztuk azzal, hogy rájuk szabadítottuk az ellenfél gólra éhes csatárait, középpályásait, de még olykor védőit is.
(Folytatjuk)