Méltatlan...

Több szempontból is érvényesnek tartom a címet.

Egyrészt a csapat szempontjából. Ha az utolsót nem tudjuk elverni hazai pályán, akkor méltatlanok vagyunk a bajnoki címre. Nincs harag, csodálatosan szerepeltünk ebben az idényben, de ennyit tudtunk. A Léta behúzta egy ötössel idegenben a Böszi ellen, nincs több kérdés…

Persze matematikai esély még maradt, de az álmodozást a mai forduló után hagyjuk meg inkább a tinilányoknak: nem ma kezdtünk meccsre járni. Két meccsen kéne a létaiaknak lepipázniuk, de a mai idegenbeli teljesítményük őszintén szólva lehengerlő volt, és talán a Bösziben bíztunk a leginkább…

Hogy mi mit csináltunk? Nos, azt hiszem, Borbély Péternek is okoz ez a kérdés legalább egy álmatlan éjszakát. Mondtam vagy nem mondtam, hogy óvatosak legyünk? A csapat pont abban a szellemben játszott, mint amitől a legjobban féltem: rutinból akarta megoldani. Pedig ezeken a veresieken látszott, hogy csak nagy nehézségek árán tudják egymáshoz passzolni a labdát, mégha nagyon közel is vannak a társak, ez ellen tökéletes lett volna a szoros emberfogás, az azonnali letámadás, de nem találtuk a ritmust. Az ellenfél tökéletesen tömörült a középpályán, kevés levegőt hagytak „játszó” játékosainknak, és véleményem szerint nem is volt értelme annak, amit általában játszani szoktunk, mert ide dinamizmus kellett volna és nem balettcipő.

Valahogy azt érezte az ember a lelátón, hogy majd csak begyötrünk egyet, és ezen még a veresi vezető gól sem sokat változtatott, mert akkor meg azt gondoltuk: majd csak begyötrünk kettőt. A nagyobb gond az volt, hogy a játékosok is valahogy így gondolták, és nagyon kevés ember volt a pályán, akiről lerítt volna, hogy a vérét adná a győzelemért. Nem azt mondom, hogy nem akartak győzni, csak azt, amit Pély Barna mondott volna erre: „nekem valahogy nem jött át”. Labdabiztosnak csak viccből mondható védelem (Nyisa borzasztóan futballozott, de Treznai is talán a legrosszabb meccsét játszotta kék-sárga mezben), szinte bármikor átjárható középpálya (Kokó nagyon hiányzott), impotens szélsőjáték, ezzel párhuzamosan pedig olyan veszélyesek voltunk a kapura, mint világtalan a célbadobó versenyen. Most őszintén. Voltak komoly, felépített támadásaink a gólunkon kívül? Emlékszek még egy-két szöglet utáni szituációra, amikor hogyha Jézus Krisztus kék-sárgába öltözött volna, akár most örülhetnénk is, de hol voltak a már megszokott, szépen kigondolt, megvalósított, befejezett támadások? Nyitrai a tavasz első felében bemutatott semmit idézte, Szilárd labdát sem kapott, Viktorról meg folyamatosan pattogott le a labda.

Ne becsüljük le a veresieket: a „futottak még” kategóriában versenyző csapatok közül ők tűntek talán eddig a legjobbaknak, mert tudták miért jönnek, és azt gyönyörűen meg is valósították. Nem akartak ők futballozni, az elől bevetett Kiss Bence például az anti-Varga Zolinak tűnt (a cigándi játékosra gondolok), körülbelül annyira volt veszélyes, mint szellentés az atomháborúban. Ennek ellenére 4-5 játékosunk mindig saját térfelünkön tartózkodott, és óhatatlanul is eszembe jutott az Edda együttes egyik örökbecsű sora: „őrzöd a semmit…”. Mi a búbánatot kerestünk mi annyian a saját térfelünkön, mikor elől lett volna dolgunk? Miért nem hoztuk Halász Bálintot Bence helyére, ha már támadnunk kellett? Bálinttal az volt eddig a legnagyobb baj, hogy nem védekezik eleget, viszont tudtuk, hogy támadásban sokkal energikusabb, mint Bence, ráadásul nagyon jó lövőereje van. Mi a francra vártunk? Megint a mákra?

Én lehet, hogy hülye vagyok, nem értek hozzá (nem csak ezért fogtok majd „kedveseket” írni, illetve nem elsősorban ezért), de Molnár Gabit a második feles közepén lehoztam volna. Nem azért, mert nem ő az egyik legjobbunk, nem azért, mert nem lehetett esetleg bízni benne, hogy megint ő ment meg minket, hanem azért, mert ez ellen a csapat ellen nem illett bele a képbe. Tudnunk, látnunk, éreznünk kell(ene), hogy a betömörülő ellenfelek ellen nem jön be ez az operettfutball, de egyébként sem értettem, hogy mi a faszért bánatért jön hátra állandóan Gabika a bogyóért? Megmondom miért. Mert nem volt labdát jól elosztó középpálya, annak ellenére, hogy Illés szerintem megint nagyon kitett magáért, és nálam a meccs embere volt. Hogy miért? Mert pont az volt meg benne, ami a többiekben inkább nem: a fogcsikorgató küzdés. A pálya egészét bejátszotta, és igazán megérdemelte volna, hogy ágyúgolyó-szerű lökete beakadjon.

Azt írtam, hogy méltatlan egyrészt a csapat szempontjából volt a mai teljesítmény. A másik „méltatlan” jelzőt a közönségre biggyeszteném. Tudom, kapok majd hideget-meleget az úgynevezett szurkolóktól, akik kifogásolták már itt a fórumban, hogy nem vagyunk azok között, akik énekkel/rigmusokkal buzdítják a csapatot, viszont innen üzenem: eszembe sem jutott egy gyengébb teljesítmény után, hogy azt üvöltsem: „kurva gyenge”. Hogy miért? Mert ez a csapat nem ezt érdemli. Mindent megtettek/megtesznek azért, hogy méltóképpen képviseljék Kazincbarcikát, és ha ennek néha (tényleg néha) nincsen eredménye, akkor sem érdemlik meg, hogy a közönség, amelyik a múlt héten még ünnepelte őket, elpártoljon tőle. Igaz, nem játszottak ma jól. Igaz, gyakorlatilag elvesztettük a bajnoki címért folyó versengést. De könyörgöm: egy hét és 90 perc elég ahhoz, hogy hősökből háborús bűnösök legyenek? Hogy leteremtsük őket, hogy alpári hangon szidjuk őket és a felmenőiket? Hol vagyunk, kérem? A Balkánon?

Sajnálkozva néztem Szabó Viktort, ahogy a válogatott szurkolói szidalmakat kapta a hosszabbításban, és értetlenkedve nézett kifelé. Leképezte azt az egész miliőt, ami körülveszi ezt az egész közeget, a KBSC-t, a várost, a megyét, az országot. Itt kérem, nincs értelme így az eredményeknek. Nőjünk fel, tanuljunk meg emberek lenni, és elviselni a kudarcokat is, mert különben méltatlanok vagyunk. Lehet, a játékosok csak a bajnoki címre, MI viszont arra, hogy európaiként tekintsenek ránk… A buszt meg addig felejtsük el, amíg ez így van! Nehogy Ebesen arra csodálkozzanak rá, hogy megvertük a saját játékosainkat egy második hely után…   

Nálam továbbra is:

Hajrá Barcika!