Várhidi Peti mágnestáblája...

2014.12.27 12:08

Tudom, azt „ígértem”, hogy idén már nem lesz bejegyzés, de talán elnézitek, ha mégis még a 2014-es naptári évben nekirugaszkodunk az ősszel látott taktikai repertoárunk feltérképezésének. Talán mindenkinek jólesik egy kicsit hátradőlni a karácsonyi „pihenés” után, és a csapatról olvasni, miközben az ünnepről megmaradt söritalt ráhelyezi bejgli- és mindenféle sültek által edzett kockahasára.

Nos, alapvetően három taktikai felállást próbálgattunk a szezonban, persze ezen főbb csapásirányoknak csilliónyi verziója volt, de erről majd később. Próbálkoztunk a 3-5-2-vel, a 4-5-1-el és a 4-4-2-vel is. Nézzük meg ezeket bővebben!

Koleszár mester nyári ténykedéséről tudvalévő volt, hogy szeretné begyakoroltatni a srácokkal a háromvédős rendszert, és ezt némely felkészülési meccsen próbálgattuk is, több-kevesebb sikerrel. Arra én – megmondom őszintén – kevésbé számítottam, hogy már az első bajnokin viszontlátjuk „vízióját”, és féltettem is a csapatot, amikor kisétáltak a kezdéshez. Egyrészt: olyan sokat még nem gyakorolták ezt a felállást, másrészt: a Cigánd idegenben azért nem a Veres, maradjunk annyiban!

Több helyen is így jelent meg a felállás: Miski – Nagy, Komlósi, Bakonszegi, Zimányi – Illés R., Kovács P., Irhás, Czető – Bene, Nehéz. De tulajdonképpen ez inkább így nézett ki:

3-5-2! Nincs komolyabb gond a háromvédős szisztémával, hiszen látjuk, a világfutballban is bátran alkalmazzák, de egyrészt: ott, ahol ehhez megvan a megfelelő játékosanyag és összeszokottság, másrészt: bizonyos helyzetekben, mert nem minden esetben válik be. Látjuk, mostanában Van Gaal is ezt játszatja a United-el, de ennek nagyrészt a példátlan sérüléshullám az oka, nézzünk inkább egy működőképesebb modellt, mondjuk a tavalyi Juventus-védelmet! A Bonucci-Barzagli-Chiellini trió gyakorlatilag végigjátszotta az idényt, és ők hárman elintézték a klasszikus védőmunka oroszlánrészét, de ne feledjük el, hogy a bal oldalon Asamoah, míg a jobbon Lichtsteiner – ha kellett – egészen a védővonalig zárkóztak. Ez ennek a szisztémának a lényege: támadásoknál szufficites helyzetet kialakítani az ellenfél térfelén, védekezésnél visszazárni. Ehhez nagyon gyors szélsők kellenek, akik nem a régi értelemben vett klasszikus szélsők, avagy winger-ek, hanem ma divatos szóval élve – wingback-ek, rossz magyar fordítással „szárnyvédők”.

Nézzük ugyanezt a mi esetünkben, a Cigánd elleni meccs kapcsán: Nagy Peti, Komlósi és Bakonszegi lettek volna a három fix védő, akik csak nagyritkán, szükség esetén hagyhatják el a védőharmadot, mert egy-egy kontra Chuck Norris-veszélyességű fegyver lehet az ellenfél kezében. Mivel gyakorlatilag kivitelezhetetlen, hogy ezt a rendszert alkalmazván, ne adódjon olyan szituáció egy mérkőzés folyamán, amikor létszámfölényben támadhatja az ellenfél támadóalakzata a három védőt, nekik a következő erényekkel kell az attakot megakadályozniuk: gyorsaság, kiváló helyezkedés, kiváltás, majd szükség esetén szabálytalanság. A védelmi zónát gyakorlatilag centi pontosan el kell osztani hármójuk között, és tudni kell, mi van, ha a „kollégát” átjátszották, ha az ő helyére, mögé mozogtak be, illetve ha beíveléssel próbálják mögénk játszani a labdát. Ami viszont abszolút nem fér bele: az egyéni hiba. Nos, Bakonszegi elkövette ezt a baklövést, sajnos többször is, jónéhány esetben mögé tudtak kerülni a lelkes cigándiak, elnézte a beíveléseket, ráadásul róla kaptuk az első gólt, amikor a saját 16-osán belül elvesztette a labdát. Gyakorlatilag testidegenül mozgott a védelmi zóna baloldalán, de persze ezt a baloldalt úgy tessék érteni, hogy a három védő egyvonalban, egymáshoz közel próbálja védeni a területet. Más kérdés, hogy a baloldali wingback-ként szereplő Czetőnek sokkal inkább kellett volna segítenie a védekezésben, mert többnyire a felezővonalnál várta a labdát, de ezen túllépve is szemmel látható volt, hogy ha ezt a szisztémát szeretné a mester alkalmazni a jövőben permanensen, akkor az nagyjából egyenlő a harakirivel.

A második gólt azért kaptuk, mert Komlósinak nem sikerült kiváltania a megiramodó Roszelre, aki a kapuig gyalogolhatott. Ez is felfogható egyéni hibaként, de én inkább a rendszer számlájára írnám. Egészen egyszerűen nem tudtunk felnőni a feladathoz, meghaladta az erőnket ez a szisztéma. A három védő nem tudta átvenni a másik emberét, szellősen védekeztünk, Illés Ricsi a jobb oldalon katasztrófa volt, mert sem előre, sem hátra nem tudott érdemben segíteni, Zimányi meg úgy tűnt, mint akinek nincsen posztja, avagy több is van, mert időnként Bakonszeginek, majd Menyhértnek próbált besegíteni az ellenfél jobb oldali támadásainál. Kevés sikerrel.

Ráadásul támadásban is iszonyú impotens játékot mutattunk, hiszen az előző idényben már működő szélsőjátékot (jobb oldalon: Nyitrai, bal oldalon: David, majd Kovács Szilu) „ölte meg” a vezetőedző azzal, hogy a jobb oldalra egy szűrőt (Illés Ricsi), a bal oldalra egy balbekket (Czető) állított. Irhás sem kapott semmilyen támogatást az inkább félszemmel mindig a védőket figyelő középső középpályás-duótól, így a Bene-Nehéz kettős labda nélkül maradt. A három csere sem segített, Menyus már a szünetben váltotta a sorsát meg is pecsételő Bakon-t, de Bene és Ricsi vergődését is hamar megunta Koleszár, igaz, Lipusz Norbi és Szilárd sem tett hozzá szinte semmit a játékhoz. Azóta sem nyúltunk a háromvédős rendszerhez. Talán nem véletlenül!

A második fordulóban, a Gyöngyös ellen visszatértünk a klasszikus 4-4-2-höz, a felállás így nézett ki:

Czető lett a jobbhátvéd, így Nagy Peti bekerült a védelem tengelyébe. A baloldalon bemutatkozott Illés Gabi, Ricsi maradt jobbszellő, szűrőben az eltiltott Zimit Ignáccal „pótolta” a mester. Lipusz kezdőbe jelölésével végre volt már egy klasszikus szélsőnk is. Nos, mivel Norbi nem mondhatni, hogy jó napot fogott ki (nem utoljára), Ricsi meg továbbra sem érezte a jobbszélt, tulajdonképpen örülnünk kellett, hogy Kokó még a szünet előtt megszerezte a győzelmet nekünk, mert a második felesben semmi sem történt. A 4-4-2 a modern kori labdarúgás leggyakrabban alkalmazott játékrendszere, ami azért az utóbbi években (évtizedben) kissé átalakult, hiszen míg 10-15 évvel ezelőtt inkább egy szűrőféleséggel és egy irányítóval oldották meg a stratégák a középpályát, mára a legtöbb klubnál a kétszűrős rendszerre esküsznek. És ha van 4 védőd, 2 szűrőd, 2 szélsőd, plusz még két csatárt is akarsz a kezdődben szerepeltetni, akkor nincs irányítód, játékmestered, playmaker-ed, nevezzük bárminek is. Ez a magyarázata annak, hogy széles körben elterjedt az egycsatáros játék, mert ahol nem annyira sokoldalúan képzettek a középpályások, mint mondjuk egy Juventusnál (Vidal), vagy egy Manchester City-nél (Yaya Touré), vagy egy Real-nál (Modric, Kroos), ott nem annyira átjárhatóak a posztok. Koleszárnál Irhásnak még sokkal kötöttebb volt a szerepköre, és ez azért volt hatalmas baklövés, mert akkor még Kokó is rendelkezésre állt, így lett volna „anyag” a középpályán a tehermentesítésére. Ehelyett szénné szilárdítottuk a középpálya belsejét, szélsőjátékunk nem volt, és a labda a lehető legritkább esetben találta meg a támadókat. Ráadásul az utolsó 10 percre kanyarodva Koleszár Nehézt Menyhértre cserélte. Egy Gyöngyös ellen! Akik az első kanyarban kaptak egy ötöst otthon a Hatvantól! Szégyenteljes meccs volt, akárki akármit mond!

Előre szólok, hogy nem fogok minden meccsen ilyen részletesen végigmenni, de a Tárkány elleni, harmadik fordulós derbi még érdekes! Már csak azért is, mert ha már harmadik meccs, ideje volt egy harmadik játékrendszert kipróbálni, ez volt az előző szezonban már ezerszer látott 4-5-1. Tudom, a szakvezetés ezerszer elmondta már, hogy ez nem 4-5-1, hanem 4-3-3, de fogalmam sincs, hogy lehetne 3 ékes szerkezetnek hívni azt, amiben Lipusz és Dobos játszik a két szélen. Talán azt el tudom fogadni annak, ahol a 4-3-3 „végén” a Neymar-Messi-Suarez hármas van… Három új játékossal gyarapodott keretünk (ráadásul az aktuális ellenfél csapatából), és ha megnézzük, hogy hivatalos honlapunk hogy hozta le az összeállítást, el kell képednünk: Miski – Nagy, Komlósi, Lakatos – Czető, Kovács P., Irhás, Dobos, Illés G. – Montvai, Lipusz. Őszintén szólva, nem nagyon értem, mert míg Cigándon három védővel játszottunk, négy védőt közöltek, úgy itt viszont 4-5-1 volt a „megfejtés”, és köszönő viszonyban sincs ez a felállás a valósággal, amely így nézett ki:

Érted? Nagy Peti harmadik meccsén immáron harmadik szerepkörét kellett elviselje, Ricsi kiszorult, mivel nem ment neki egy tökéletesen indokolatlan szerepkörben, ráadásul Nehéz lett a kárvallottja annak, hogy nem kapott labdát a támadások befejezéséhez, és a kispadon találta magát. Szerencsére 24 perc elteltével Koleszár rájött, hogy újabb víziója gellert kapott: Nagy Petit úgy játszották át szűrőben, ahogy csak akarták, Kokó kevés volt ütközni, így jött Ricsi arra a posztra, amit a legjobban tud, és nagy meccset játszott. Talán ha Nehéz becserélése után nem rúg gólt, legközelebb csak a 7. fordulóban, Koleszár lemondása után játszik. Az 57. percben azért volt még egy „szokásos” Koleszár-féle csere, amikor a sok terhet cipelő Irhást Benére cserélte, így a csereember foglalta el a jobbszellő pozíciót, míg Dobinak maradt az ütköző szerepkör. Megoldotta, nem vallott szégyent, de ez is egy amolyan „cilinderből előhúzott”, akár tragikus végeredménnyel is kecsegtető ötletelés volt.

A 4-5-1 igazi értéke abban van, hogy megoldást jelent a „két szűrő, vagy egy szűrő, egy irányító” problémára. Masszív jelenlétet lehet elérni a középpályán, amely amúgy is a futball lelke, iszonyat pressziót lehet vele elérni, de ha nem elég gyorsak a játékosok ebben a zónában, akkor nem érnek fel a támadásokhoz, létszámdeficit lesz a támadóharmadban. Mondjuk: jönnek a beívelések, jönnek a hosszú labdák, de kinek… Erre „reflektált” Gálhidi mester átalakított szisztémája a későbbiekben, mondjuk a Putnok ellen, de erről majd később!

A Veres elleni hazain újra 4-4-2-t láthattunk, de a „klasszikus” verzióját (majd később mondom, mi lett ebből Gálhidinél), Ricsi ezúttal jobbhátvédet játszott, ráadásul Koleszár elvette a támadójáték élét azzal, hogy a 70. percre szanaszét cserélte a támadósorunkat: a balszellő Lipusz helyett jött Katona a középpálya tömörítésére, a két éket (Nehéz, Montvai) viszont a támogatás nélkül maradó Sárközi (Dobos megint be, középre) és Szabó Ádám (ő is be, a sűrűjébe) váltotta. Fogtuk is a fejünket rendesen…

A REAC elleni kupameccsen viszont frissen, fitten futballoztunk. Úgy lehetne számokban kifejezni a felállást, hogy 4-2-3-1, hiszen Szabó Ádám előtt Nagy, Katona, Lakatos és Zimi védekezett, Irhás és Kokó a szűrésért felelt, így Ricsi támadóbb feladatot kapott. Sárközi játszott az eltiltott Dobos helyén, Lipusz a balszélen, és Nehéz volt az egyetlen csatárunk. Az egyszerű, de nagyszerű szisztematika abban állt, hogy a középpályásaink villámgyorsan voltak képesek cserélgetni a szerepköröket, Ricsi például a balszélről adott gólpasszt az ihletetten játszó Máténak, de Lipusz is a jobbszélről indulva asszisztált Nehéznek, aki góllal hálálta meg a közreműködést. Tényleg frissnek, energikusnak tűnt a középpálya, és ennek lett az eredménye, hogy az egy szem csatár is képes volt mesterhármasra. Az idény egyik legjobb meccse volt…

És akkor jött a Hatvan elleni (hím)vesszőfutás, amikor Koleszár mester szakított a barcikai publikummal és a realitásokkal is. 4-2-3-1 volt a felállás, ezúttal Katonát jelölte szűrőnek, mivel Ricsi nem állt rendelkezésre. Az alapfelállással nem is lett volna komolyabb baj, de hogy a 25. percben, 0-1-es állásnál miért kellett szétbaszni szétbombázni a támadószekciónkat, azt, amíg élek, nem fogom megfejteni. Lehozta Ignácot és lehozta Mátét, akiktől elsősorban is vártuk a gólokat (ne feledjük: Nehéz pár nappal korábban mesterhármasig jutott), és feltolta a pályára a statikus Montvait, és jobbszellőnek Sárközit, így Dobos megint a középpályára közepére tolódott. Ezzel nagyjából kimiskárolta a csapatot, ráadásul mintha a lelkét vette volna ki. Elvágta magát a közönségnél, de van egy olyan tippem, hogy játékosainál is, ennek következménye a lemondás. A mai napig az a véleményem, hogy Koleszár a megfelelő típusú edző olyan gárdáknál, akik a biztos bentmaradást, esetleg egy bravúros középmezőnyt állítanak célnak, de nagy célok megvalósításához alkalmatlan. Mintha az lett volna a mottója, hogy „merjünk kicsik lenni”, ha gyalulhattunk volna, beálltunk bekkelni, ha támadni kellett volna, nem volt elég kraft a csapatban. Jónéhány tévedése volt (mint a leírtakból is látszik), ráadásul unottnak, fásultnak tűnt a csapat, nem nagyon tudtuk, mit akarunk játszani, meghatározó emberek itt-ott-amott tűntek fel a pályán, szóval: káosz volt. Sok sikert kívánunk neki máshol!

Vincze Ricsi vette át a gyeplőt, és a másodosztályú, Csákvár elleni kupacsata jutott neki először osztályrészül. Jóindulatúan mondjuk 4-2-3-1-nek a felállást, de szerintem a Kokó-Ricsi-Ignác hármas nagyjából egyvonalban helyezkedett, így inkább 4-3-2-1 volt ez Sárközivel és Lipusszal a két szélen, de azt hiszem, elmondható, hogy becsületesen teljesítettünk. Talán a játékosok is elfáradtak fejben az utóbbi hetek történéseinek hatására, így kiestünk, pedig tényleg csak nüanszokon múlt…

Nem hiszem, hogy tagadná Ricsi, ha megkérdeznénk, hogy Borbély mester bizony nagy hatással volt rá szakmailag, így hát hasonló, 4-2-3-1-es rendszerben küldte pályára a csapatot a Berény ellen is, de sajnos nem lett meg az eredménye. Ezúttal is azt kell, hogy mondjuk, hogy a Kokó-Zimányi-Irhás trió nagyjából egyvonalban szűrte a támadásokat, így kevés támogatást kapott az egyszemélyes csatársor, Nehéz, a szélsők viszont (Dobos, Lipusz) nem fogtak ki valami nagy napot. Talán ugyancsak írjuk a kaotikus helyzet és a reményvesztettség számlájára, hogy sikerült 10 embertől is gólt kapnunk, de azért ne mentsünk fel senkit: szégyenteljes vereségbe szaladtunk bele…

Némileg felforgatta a csapatot Ricsi a Böszi ellen, de továbbra is maradt a tavaly jól bevált 4-2-3-1-nél, ezúttal Nagy Peti volt a védelem tengelyében, Szabó Ádám a szűrők előtt és Montvai a csatársorban. Tulajdonképpen jól sült el a mutatvány, habár Szabót már a 38. percben le kellett cserélni (Kokó jött be, bár ne jött volna – itt sérült meg), de a három 11-est is hozó találkozót végül magabiztosan nyertük. Szemet szúró volt, hogy a Nagy-Lakatos kettős mennyire nem tud mit kezdeni egy olyan rutinos (ámbár sebességéből iszonyatosan sokat vesztő) játékossal, mint Bogdanovic, de mivel a szerbből csak egy volt a pályán, megoldottuk…

És akkor jött Gálhidi… A Nyírbátor elleni meccsen mutatkozott be az új vezetőedző, és azt kell mondjam, nagymértékben hagyatkozott elődje „hagyatékára”. A szemproblémával küszködő Dobos helyett kénytelen volt Benét a jobb oldalra vezényelni, de ez még ugyanaz a 4-2-3-1 volt, amit az utóbbi fordulókban megszokhattunk. Katona játszott szűrőben Ricsi mellett (erről később – hál’ istennek, lemondott), de nagy különbség: a vezető gól ellenére sem mondtunk le a támadásokról, hiszen előbb érkezett Montvai, majd Illés Gabi Lipusz helyére, végül Sárközi az erejével elkészült Nehéz helyett.

A DEAC ellen Gálhidi saját maga vallotta be, hogy fáradt játékosokat kellett pályára küldenie. Nem tisztem megítélni a szakmai munkát, de mégis hogyan lehetett az, hogy a nagymúltú edző mintegy „pótalapozásra” kellett, hogy fogja csapatát? Azóta is azt érzem az edző nyilatkozataiból, hogy nem éppen gladiátor-energiával rendelkező játékosokat vett át az előző edzőtől, és ez cseppet sem szívderítő. Ugyanazt a sémát próbáltuk a debreceniek ellen is, mint a Nyírbátor ellen, Katona szűrőként szerepeltetésével megpróbált „megágyazni” a gyémántalakzatnak, ami tulajdonképpen a 4-4-2-nek a mai korra „hangszerelt” változata. Ebben a játékrendszerben a két csatár mögött egy előrébb tolt támadó középpályás szerepel, vagy nevezhetjük árnyékéknek is, aki ha kell, osztogat, ha kell, befejez, de mindenféleképpen szerves részét jelenti a támadásoknak. Mivel a középpálya középső része az árnyékék szerepeltetésével némileg deficites marad, így ildomos, hogy a két centerhalf közül az egyik ki-kilépegessen a védőfalból, segítvén a középpálya szűrését, illetve adott esetben a támadásokat. Ezen a ponton találta meg később Gálhidi Katona helyét, de szerintem idővel Kokó is brutálisan beválna ebben a szerepkörben…

A Honvéd ellen próbáltuk ki először az új játékrendszert, de ez annak még csak egy előfutára volt, egy amolyan 4-2-1-2-1. Katona és Lakatos végre párban szerepeltek a centerhalf posztján, Irhás és Ricsi szűrt, Bene és Illés Gabi húzta a széleket, és Dobos volt a secondary striker Nehéz mögött. Szebbnél-szebb akciókat vezettünk, rúgtunk egy csomó kapufát, úgyhogy tükörsima volt a győzelem, de ami igazából örvendetes volt: meggyőző volt a játékunk!

A Tarján ellen újra a klasszikus 4-4-2 volt soron, egyben tanúi lehettünk Gálhidi első, kétcsatáros próbálkozásának, nos, mit mondjak, bevált! Az azért már látható volt, hogy Ignác fel lett szabadítva a béklyó alól, jóval többet mozgott előre, mint annak előtte, főként a támadások bal oldalán talált magának helyet, és ez már előrevetítette, hogy egyre csak bővül taktikai repertoárunk, és képesek leszünk a közeljövőben meglepni vetélytársainkat.

Gálhidi kicsit meglepett minket, hogy 2 csatárral állt fel a Kisvárda elleni csúcsrangadóra, de tökéletesen bejött a számítása. Ha a Tarján ellenire azt írtam, hogy klasszikus 4-4-2, erre hatványozottan igaz ez a kitétel, ráadásul örömteli volt látni, hogy a játékosaink milyen taktikai fegyelemmel látták el dolgukat, hiszen gyakorlatilag csak minimális mértékben nyújtották ki azt a gúnyát, ami rájuk volt szabva. Félreértés ne essék: bizonyos meccseken ez hiba, mondjuk egy Jászberény ellen, amikor semmi váratlant, semmi újszerűt nem hoz a játékos, de egy ilyen derbin ugyancsak megsüvegelendő ezen a szinten, hogy mindenki tudja hozni, amit rá osztottak. Jó, oké, Zimi nem balszélső, ő is rájött, Gálhidi is, de amit ráosztottak, próbálta megoldani. De vegyük úgy, hogy ha jobban játszik, nem jön Lipusz, és akkor van-e gól? Na ugye!

Habár az Újváros elleni meccsből keveset láttunk, de én úgy érzem, ha van olyan találkozó, amiből okulhat a mester, ez az! Habár megint csak csalókák a tudósítások, mert Szabó II. bizony előre volt tolva Nehéz ékpárjaként, az akkor is látszik, hogy a középpályán vesztettük el a meccset. A védelmünk megvolt, sőt, elől a helyzeteink is, de nem tudtunk olyan pressziót kifejteni, amit megszoktunk az ezt megelőző meccseken, persze ne feledjük, hogy Dobos és Lipusz is sérüléssel küzdve vállalta a kezdőt. Én úgy gondolom, talán ez a meccs volt az, ahol bebizonyosodott, hogy a relatíve erősebb keretünk (az előző idényhez képest) foghíjas, ha bejön néhány sérülés, akkor igencsak van rés azon a bizonyos pajzson…

Ja, és a Putnok. Ez mi a bánat? Miski – Nagy P., Katona, Lakatos, Czető – Dobos, Irhás, Illés R., Szabó Á. – Sárközi, Montvai.

Hiszen ránézésre balszellő nélkül álltunk fel a 4-4-2-höz. Nos, a megfejtés az volt, hogy Szabó II. játszott a gyémánt csúcsán, de ha kellett, bal oldalra váltott ki, ahogy Irhás is, aki az első félidőben kiválóan hozta az úgynevezett „inverted winger” szerepkörét, amit magyarul néha úgy is hívnak, hogy „tükörszélső”. A tükörszélső nem annyira az oldalvonalak mentén helyezkedik, és nem is a szögletzászló felé húz, hanem a szélen várja a labdát, de azt befelé, a kapu felé vezeti, amivel egyrészt gólhelyzetet próbál teremteni, másrészt utat nyit a felzárkózó wingback-nek. Nos, Irhás kitűnő megoldás volt erre a szerepre, ráadásul Szabó a második felesben már inkább igazi balszellőt játszott, és tegyük hozzá: jól! Nehéz hiányát sem érezte meg a csapat, és ott hajtogattunk papírkutyát a putnoki csapatból, ahol a legkevésbé várták: a középpályájukon.

A jövőre nézvést: a magam részéről úgy gondolom, hogy amennyiben Gálhidi mester marad, iszonyatos téli alapozást fog végezni a srácokkal. Amennyiben az ősz közepén látott erőnlét nem felelt meg neki, el lehet képzelni, milyen gladiátorokat fog gyúrni játékosainkból tavaszra, és szerintem, ha mindenki felépül, és jön egy-két erősítés, akkor bátran lehetünk bizakodóak (és itt köszönöm meg mezőkövesdi szurkolótársunknak a biztatást!).

Úgy érzem, nagy átalakításra nincsen szükség, az ősszel kevesebbet mutatók sem rossz játékosok, egy jó alapozással csúcsformába hozhatók, de szükségünk van 1-2 új emberre. Amire én gondolok: mivel Dávid Zoli hosszú sérülésével nem számoltunk, egy gólerős csatárra még mindenképpen szükség van, én azt gondolom, mindegy, mennyi idős, de veszélyes legyen, mint az ebola. Mivel Komlósi Ádám is kérdéses, mennyire lehet segítség tavasszal, én egy centerhalfban még biztosan gondolkodnék, mert habár a Lakatos-Katona kettős jónak tűnik, de kell a pótlás. Kőcsiben ott van Menyus és Nyisa is, meg kell nézni őket, milyen állapotban vannak, tetszik-e a mesternek a játékuk, aztán ha igen, egyszerű a megoldás. Egyikük esetében tudom, hogy nem is olyan egyszerű…

Én még el tudnék képzelni egy kvóta-képes játékost a csapatban, ha lehet, akkor olyat, aki a középpálya több pontján is használható, de ez amolyan „már beteljesült várakozás”, mert információink szerint januárban érkezik pont egy ilyen játékos. Örülni fogunk neki!

És a végére: a szavazataitok alapján összeállítottuk az év csapatát. Mivel többségében egy csatárral játszottunk, így ezt a felállást mutatja a végeredmény:

 

Hajrá Barcika!