A játék lelke...a taktika...

2014.06.16 09:29

Nem állítható, hogy taktika terén megleptük a focivilágot, de hát egyrészt ez nem is volt feladatunk, másrészt az adott hozzávalókból kellett valami olyat főznie a szakvezetésnek, ami működőképes lehet. Habár nagyon sokszor olvashattuk itt-ott, hogy az alapfelállás tulajdonképpen 4-3-3 volt, de aki otthonosabban mozog a futball világában, világosan látta, hogy a számos nagy csapatnál mostanában sikerrel alkalmazott – és meglehetősen divatos – 4-5-1 volt a megfejtés.

Nincs ezzel semmi baj, ha van két gyors és kapura veszélyes szélsőd, ráadásul az egyszem ék mögött egy dinamikus, gyorsan a kapu elé érő középpályás, vagy ahogyan mostanában módi nevezni, egy jó árnyékék. Nos, nálunk a két gyors szélső tavasszal adott volt, hiszen (főként) Nyitrai és Kovács Szilárd is leginkább kezdő- és végsebességével hívja fel magára a figyelmet, ráadásul akkor sem jönnek túlzottan zavarba, ha az ellenfél kapuja elé keverednek. Nyiti rúgótechnikája természetesen messze megelőzi Szilárdét, ráadásul vehemensebb is, nem az a pipogya-fajta. Molnár Gabi tökéletes prototípusa lenne az árnyékéknek, vagy ahogy a szakzsargonban nevezik, secondary striker-nek, azonban egyetlen (bár annál lényegesebb) dologban sántított kicsit a szerepköre: ehhez a poszthoz túlságosan szertelen. Zseniálisan képes akcióba dobni a széleket, mesterien oldja meg az 1-1 elleni szituációkat (sőt, képes hosszú cselsorozatokra is), jó lába van az akciók befejezéséhez, de amikor olyanja van, megindul vissza a felezővonalig, hogy labdához jusson. Ezzel abban az értelemben nincs nagy gond, hogy a középpálya védekező-szekciójában is besegít, időnként labdákat szerez, de a támadószekció amúgy sem létszámfeletti tagozata ilyen szituációkban vészesen lecsökken.

A labdarúgópályára feltolt 11 embernek önálló feladata van. Mindenkinek tudnia kell, mivel van megbízva, mindenkinek van 5-6 métere, amelyért ő a felelős, védekezés és támadás tekintetében egyaránt. Ha azon az 5-6 méteren te vagy a király, nagy bajod már nem lehet, ha a csapat többsége uralja a saját 5-6 méterét, megvan a meccs (persze, sok függ a helyzetkihasználástól, de kétségtelen tény, hogy ilyen esetben az egyik csapat uralja a mérkőzést).

A 4-5-1 viszonylag egyszerű technikai hadrend. Négy védekező játékos szóródik szét a saját kapu előtt, mindannyian területet védenek, emellett a két szélsőhátvédnek feladata (és a mai futballban már kötelessége!), hogy segítse a támadásokat. Ha azonban az egyik szélső bekk előrefelé kalandozik, a többi védőnek – és legtöbbször a védekezéshez jobban értő szűrőnek – kutyakötelessége visszazárkózni, a védelem középső tagjainak pedig tolódni az üres tartomány felé. Az sem mindegy tehát, hogy a két középső védő hogy áll fel, hiszen nem árt, ha nem jön zavarba, ha éppen jobb- vagy balhátvédként kell teljesítenie. Nálunk Komlósi jobbhátvédként kezdte (még a paleolitikumban), így egyértelmű, hogy ő zárta a jobboldalt, de Nyisa vagy Treznai is ezen az oldalon ügyesebb (nyilván nagyban függ ez az alapállástól – magyarul, hogy melyik lábával képes a legkönnyebben megszelidíteni a labdát), Menyhért inkább a bal oldalért volt felelős. Azt kell mondjam, még annak ellenére is kiválóan megtalálta Borbély mester minden védekező játékosnak a helyét, hogy többségük nem kifejezetten labdazsonglőr, ráadásul gyorsaságuk vagy megkopott már, vagy soha nem is volt.

Ősszel tökéletesen működött a „barcikai retesz”, tavasszal már annál kevésbé. Hogy ennek mi lehetett az oka? Többösszetevős. Egyrészt voltak meccsek, amikor a szezon első felében bravúrok sorát bemutató Szabó Ádám látványosan indiszponált volt, másrészt inkább a tavaszi szezonban jött ki védelmünk lassúsága. Habár Komlósi Ádám sosem volt rakétasebességű játékos, de Nyisánál talán még mindig gyorsabb, ráadásul összehasonlíthatatlanul jobban zárja el a labda potenciális útját, így képes hatványozottan többször megakadályozni a veszélyes támadásokat. Ádám tavaszra kipukkadt, vagy nem is volt kedve, nem tudom, mindenesetre kikerült a csapatból, így maradt nekünk a Nyisa-Menyus páros, akik ezen a szinten eléggé megbízhatóak voltak, de folyamatosan benne volt a hiba a játékukban, egy eladott labda, egy rossz helyezkedés, lemaradás, így kaptuk is a gólokat – az őszi szezonhoz képest számolatlanul. Majdnem háromszor annyit, mint az első 16 meccsen…

Az azonban nagyon ki volt találva, hogy hátvédeinknek nagy része „csereszabatos” volt, Nagy Peti mindkét szélen bevethető volt, Nyisa többször is játszott jobb-bunkót, Treznai gyakorlatilag bármely védekező pozícióban elketyegett, Czető is bevethető középen is, de ehhez ő még egy kicsit rutintalan. A két robosztus középső védőt (Komlósi, Menyhért) nem kellett sehová sem pakolni, ők ott jók, ahol voltak, ráadásul felépítésük is pontosan erre a posztra predesztinálja őket. Ja, és képtelenség lenne elvárni bármelyikőjüktől is, hogy meghúzzák a szélt… Mint a kör négyszögesítése…

Ha előrébb haladunk, el is érkezünk a szűrőszekcióhoz, ahol legtöbbször a Kokó-Illés páros kapott szerepet, időnként Kovács Bence. Többször elmondtuk már: habár Kokó tavaly is ebben a pozícióban játszott már, idő kellett neki, amíg megszokta az új szituációt. Ahogy a védelem esetében már tárgyaltuk, a kétszűrős rendszerben is saját feladata van a két játékosnak. Habár látszólag „csupán” annyi a feladatuk, hogy megszűrjék az ellenfelek támadásait, a valóságban ennél sokkal sokrétűbb dolguk van, és bátran ki merem jelenteni, hogy a meccsek nagy többsége ebben a pozícióban dől el. A kétszűrős rendszer divatba jöttével azt a traumát kellett megoldani, hogy a támadásokra vegytisztán mindössze 4 ember marad, akik közül nyilván kettőnek a széleket kell felügyelnie, és akkor még hol vannak a csatárok és a kreatív emberek? Ezért kell, hogy ebben a pozícióban sokoldalú játékosok kapjanak szerepet, mert dolguk ezer, ők a futballisták polihisztorai, hiszen egy kicsit mindenhez kell érteniük. Ebben a játékelemben nem elég, ha kiválóan tudok rombolni, el is kell juttatni valahogy a bogyót a támadókhoz, ráadásul az sem hátrány, ha én magam is felérkezek második hullámban a beadásokra, mert az egycsatáros játéknál nagyon beszűkülnek a lehetőségek a kapu előtt. Ha azonban a szélsőbekk feltolódik, szélről indult ellentámadás esetén a középső védő kitolódik a szélre, így a szűrőnek kell visszazárnia az ő pozíciójába. Nem véletlen, hogy ezt úgy szokták megoldani, hogy van egy védekezéshez jobban értő, és egy kreatívabb (de rombolni is tudó) középpályás, akik megosztják a feladatokat. Persze, itt is figyelemmel kell arra lenni, melyik oldalon képes jobban kibontakoztatni a játékos a tudását, mert ha a sutábbik oldalára kerül, nem lesz képes megszelidíteni a labdát, és ez beláthatatlan következményekkel járhat.

A mai kor labdarúgásának legnagyszerűbb szűrői (Yaya Touré, Xabi Alonso például) iszonyatos testi erővel rendelkeznek, emellett viszont végtelenül kreatívak a labdaelosztásban, sőt, ha arról van szó (lásd: Touré City-beli teljesítményét) igencsak gólképesek. Nos, sem Kokó, sem Ricsi nem igazán izomkolosszusok, viszont mindkettőjüknek megvan a maga erénye. Kokó labdaügyesebb, kreatívabb, Ricsi viszont agresszívabb, gyorsabb. Ebből a kettősből kellett egy működő szűrőduót alkotni, és ez (ha néha kicsit döcögve is) sikerült. Az első időszakban még Kokó játszott picit előrébb, nem volt kétséges a választás: megfontoltabban és pontosabban képes a megszerzett labdákat elosztani. Viszont tavasszal mintha fordult volna a szerepkörük, Ricsi sokkal felszabadultabban is tevékenykedett (főként a tavasz második felében), kétségtelen, hogy gyorsabb, mint társa, ráadásul jól olvassa a játékot, de emellett sokszor szertelen, ütemeket késve szerel, ebből viszont sok figyelmeztetése akad.

A szélsőjátékot letudhatnánk annyival is, hogy a szélső az szélső: lehetőség szerint visszazár, de fő feladata, hogy a kapott labdával meghúzza a vonal mellett, és vagy okosan kanyarítson be, vagy törjön kapura. Ősszel „megszokott” balszél-betegségünk elmúlt tavaszra Szilárd érkezésével, aki ugyan nem Bojtor, de képes volt valami Nyitrai-szerűt bemutatni a baloldalon is, így nem kellett attól félni, hogy csak a Pete jobb oldalán kopik ki a fű. A szélsőink teljesítményére összességében sok rossz szót nem mondhatok, hozták azt, amire képesek, a taktikai hadrendbe szinte tökéletesen illeszkedtek.

Ok-ok, megszoktuk, hogy legalább két csatár rohamozza az ellenfél kapuját, így aztán sokáig berzenkedtünk az egycsatáros szisztéma miatt. Való igaz: Viktor nem egy tipikus gólvágó, így kétséges volt az elején ennek a játékstílusnak a létjogosultsága, de végül nagyjából bejött. Ha két csatárral álltunk volna fel, Viktor tökéletes lett volna a tankszerű erőcsatár szerepére, mert ahol ebben a felállásban játszanak, általában van egy robosztusabb, jól fejelő tank, meg egy ugribugri, gyors, fineszes kertitörpe, akinek alacsonyabban van a súlypontja. Mivel ez utóbbi nem volt a keretben, így jobb híján maradt Viktor egyedül legelöl. A rá bízott feladatot nagyjából megfelelően látta el, ügyesen készítgette le a labdát az érkezőknek, képes volt kiváló kényszerítőkre – elsősorban Molnárral – azonban kreatív, egyéni megmozdulást nagyon keveset láttunk tőle. Ha a következő szezonban is egycsatáros szisztémát tervezünk, nagyon kérem, hogy legyen az az egy csatár bátrabb és technikásabb, de persze a legjobb az lenne, ha többféle éktípus lenne a keretben, akiket az ellenfélhez, illetve a játék képéhez idomulva be lehet vetni szívfájdalom nélkül…

Molnár szerepköréről már ejtettem néhány szót, megvannak az előnyei és a kétségtelen hátrányai az olyan típusú labdarúgónak, mint Gabika, egyénieskedése, öncélúsága néha sikerre vezet, néha viszont teher is lehet a csapatnak. Ha a kiállított 11 ember mindegyike hozza a saját feladatát, nem lehet baj, de el kell osztani a terheket. Molnár sokszor teljesítőképességénél jóval több terhet magára vett, így aztán sokszor elfáradt a meccsek végére, ami egyáltalán nem csoda. Habár valószínűleg nem nálunk folytatja, kívánnám neki, hogy próbáljon meg a szűken vett feladatára jobban koncentrálni, mert akkor egészen biztos, hogy még sikeresebb lesz. Egyénileg is. Istenáldotta tálentum ő, egy ösztönös tehetség, de ezeket a játékosokat éppen az ösztön az, ami képes lehúzni, mert a mai kor futballja megkívánja a fegyelmezettséget, a taktikai utasításokhoz való feltétlen ragaszkodást. Egy Real Madrid, vagy egy Barcelona elbírja talán, hogy egy-egy játékosa (CR, Messi) gyakorlatilag poszt nélkül, ösztönös kreativitásukra alapozva futkorásszon a pálya bármely szegletében, de ezen a szinten (és a matyók is így vannak vele) a legfontosabb, hogy mindenki betartsa a taktikai utasításokat, és uralja azt az 5-6 métert…

Alapvetően elmondható, hogy Borbély Péter kihozta azt taktikailag a csapatból, ami benne volt. 4-4-2-t csak úgy játszhattunk volna, ha beáldozzuk Molnár Gabit, vagy csatárként állítjuk, de emlékszünk mi volt, amikor Gabikát ékként szerepeltettük Putnokon: ösztönösen mindig hátrajött labdáért, elől meg nem maradt senki. Krajnc érkezésével lehetett volna némi átalakítás, de originálisan ennek nem lett volna értelme, csupán egyes meccsszituációkban. Balázs azonban szinte örökösen sérült volt, így nem sok esély maradt a taktikai variációk kiszélesítésére, de a Krajnc-Molnár duó egyszerre szerepeltetése egyébként is a 3-5-2-ben (vagy 3-6-1, ha van ilyen) lett volna indokolt…

A következő alkalommal jön a nagy statisztika-cunami, megnézzük, mi változott az őszi felező óta, mit mutatnak a számok, mert azok általában nem hazudnak…