OMG!

Avagy: édes jó Istenem! Erősen gondolkodtam azon, hogy „Megvan a 3 pont” címmel felrakok egy üres oldalt, de egyrészt biztos azt hittétek volna, hogy valamilyen technikai probléma adódott, másrészt tudom, hogy vannak olyanok, akik önhibájukon kívül nem tudnak ott lenni a meccseken, így nekik is valahonnan tájékozódniuk kell.

Nos, a beharangozóban emlegetett Damoklész kardja két vonatkozása közül az egyik nem teljesült, mert begyűjtötte a csapat a győzelemért járó pontokat, de erősen kérdéses, hogy közönsége viszonylatában eléggé megnyerő volt-e. Szerintem határozott „nem” a válasz.

Úgy gondoltuk meccs előtt, hogy az a minimum, hogy pozitívvá tegyük a gólarányunkat, hiszen a lelkes újonc gyöngyösieket még a nem éppen bajnokesélyes hatvaniak is elég rendesen kitömték hazai pályájukon, hogy ez nem így alakult, az több összetevős.

Ha már azt gyakoroltuk a felkészülés során annyiszor, akkor talán most kellett volna azzal a bizonyos 3-5-2-vel felállni, hiszen készülhettünk rá, hogy a vendégek nem fogják túl sokszor a kapunkat veszélyeztetni, így növelhető lett volna a „tömeg” a középpályánkon, a támadóharmadban. Ehelyett 4-5-1 volt ez, de némely játékos szerepköre - őszintén szólva - igencsak meglepett. Na, nem azért, mintha nem tudnának azon a poszton játszani, sőt, játszottak is már olyan pozíciókban, csak hát – eddig nem ezt gyakoroltuk. Nagy Peti volt már középső védő, talán egy háromvédős felállásban nem is lenne rossz, mert kétségtelenül gyorsabb lehet a kiváltásoknál, mint a Komlósi-Menyhért-Bakonszegi trió. Említettem a múltkor, hogy a cigándiak ellen nem volt túl meggyőző a játékos (sőt, több felkészülési meccsen sem hozta, amit tőle várunk), most kimaradás helyett centerhalfnak állította Koleszár mester. De ő még tulajdonképpen jól is járt, hiszen Bakonszegi még a padról is lemaradt, nem hiszem, hogy egy (pár) hiba miatt le kellene mondani a játékosról, de hát ismerjük trénerünket: meglehetősen kemény, konok ember.

A Czető-Illés Gabi párost megéreztem a két szélen, Márk is játszott már gyakorlatilag mindent a csapatban, a múltkor például balszélsőt, most jobbhátvédet. Így megy ez! Habár Illés Ricsi a felkészülés nagy részében (és a múlt héten is) jobb futóként szerepelt, most visszahoztuk a középpálya védekező szekciójába. Két csatáros játékot próbálgattunk szinte végig a felhozó találkozókon, most Nehéz egyedül szédelgett elől, Benét meg kitoltuk a jobb szélre, hadd futkorásszon.

Na és a megvalósítás: nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de siralmas volt ez a produkció. Szegény gyöngyösiek pedig gyakorlatilag mindent megtettek, hogy gólt rúgassanak velünk – szellősen védekeztek, alig volt párharc, amit megnyertek volna, folyamatosan lemaradtak az emberről, magyarul: osztálykülönbség volt a két csapat között. Illetve – pontosítok – az lett volna, ha kicsit is megpróbálunk futballozni. Ezt a sokkpasszos játékot – komolyan mondom – hagyni kéne a francba, mert annyi előnye kétségtelenül van, hogy a labdabirtoklási mutatóban fölényesen vezetjük a bajnokságot, de a hátul – vagy jobb esetben a középpályán – passzolgatástól az ember hátán feláll a szőr. Mert ezzel a játékstílussal, ha jól adják elő, kétségtelen, hogy ki lehet csalogatni az ellenfelet, gyors súlypont-áthelyezésekkel, dinamikus befutásokkal, de a gyorsaság, a dinamika, a kreativitás tökéletesen hiányzott a játékunkból. Nehézt annyira egyedül hagytuk, mint az előző idényben Szabó Vityát (hallottam olyan hangokat, hogy akadnak már, akik visszasírják – azt hiszem, ez egy brutális kritika a szurkolóktól), szélsőink viszont nem fogtak ki jó napot, vagy éppen bátortalanok voltak. Korábban is láttuk már Benét szélsőt játszani, és kétségtelen erénye, hogy viszonylag gyorsnak mondható, viszont beadni – na, azt nem tud. A másik oldalon Lipusz általában középre settenkedett (ha éppen nem helycserében voltak Benével), fogjuk rá, hogy azért, hogy utat nyisson Illés Gabinak, de sokszor inkább úgy éreztem, hogy szabályosan menekül a labda elől. Gábor jött is előre becsületesen, azzal nem volt baj, de nagyon bátortalan. Azt a jobbhátvédet, aki tegnap a vendégeknél szerepelt, szerintem Kovács Szilu bármikor megtáncoltatta volna, de ehhez a gyorsaság és a technikai tudás mellett bátorság is kell.

Irhásnak kellett volna fazont szabnia a támadójátéknak, túl sok színt ő sem vitt a játékba, és mivel kevés volt elől a mozgás, így nem is nagyon volt kit játékba hoznia. Akit feltétel nélkül dicsérni tudok, az Kokó. Ismét fáradhatatlanul robotolt, elől is, hátul is feltűnt, ráadásul gólt is fejelt, megmentve ezzel a csapatot a lebőgéstől. Illés Ricsi hozta a megalkuvást nem tűrő, lelkes játékát, de a második felesben rengeteg labdát elszórt, ráadásul megint megkapta a szokásos buta sárgáját, egy teljesen értelmetlen, ütemtelen odacsúszás miatt.

Az első félidőben akár locsolni is lehetett volna a füvet a mi oldalunkon, a gyöngyösiek teljesen bebetonozták magukat a kapujuk előterébe, de megtettük nekik azt a szívességet, hogy nem lendületből vezettük rá a labdát az emberre, hanem csak értelmetlenül passzolgattunk, ennek ellenére nagyon érett a gól a félidő végére. Meg is lett. Én – bevallom – azt gondoltam, hogy az első gól után leomlanak a lelki gátak, és kinyílik a gólzsák, de a várt „póttűzijáték” helyett a második félidőre még enerváltabbá vált a csapatunk. Habár a gyöngyösiek játékában abszolút nem volt benne a gól, de a meccs végefelé már Miskinek is kapaszkodnia kellett néhányszor, és ez abszolút a mezőnyjátékosok kritikája, mert elhitették a vendégekkel, hogy akár még lehet is keresnivalójuk. A hajrában meghúzott Menyhért-Nehéz csere meg szerintem ott van a top 5 „legszégyenteljesebb csere a Petében”-verseny élbolyában.

Szomorú volt látni, hogy a játékosok mennyit vitatkoznak egymással, ez az idegesség rányomta a bélyegét a játékra is, és szerintem nem akadt olyan ember a sporttelepen, aki ne várta volna a megváltó hármas sípszót.

A várt fölényes győzelem helyett meg kellett elégednünk az egygólos sikerrel, ami kétségkívül jobb, mintha más eredmény született volna, de félek, erre a produkcióra a közönség nem lesz vevő. Már így is úgy tűnt, hogy a viszonylag kellemes idő ellenére negatív nézőcsúcs születik első hazai meccsen, de kíváncsi leszek, a következő hazaian, a veresiek ellen mennyien leszünk. Siralmas volt látni a lezárt hosszabb lelátót, és a „ruhájától megfosztott” régi lelátót is…

Szumma szummárum: ennek a csapatnak ránézésre kellene még 7-8 meccs, mire nagyjából elkezdik érezni egymást a játékosok, és összeáll a csapat, kérdés, meg fog-e ez egyáltalán történni, ha minden meccsen más felállásban szerepelünk. A másik kérdés, ami még fontosabb: nem kerülünk-e akkorra olyan hátrányba, hogy álommá „silányuljon” a bajnoki cím. Őszintén szólva: tartok a tárkányi kirándulástól…

Hajrá Barcika!